|
|
|
Tweet |
|
|
|
Gyermekkora óta rajong a versekért, mégis inkább a színészi pályát választotta. Lukács Sándor Érdemes Művész, Jászai Mari díjas színművész 1972-től a Vígszínház tagja, ahol pályafutásának sarkkövei jelentős teljesítmények, szerepek, emlékezetes alakítások. Néhány éve pedig költőként is bemutatkozott a nagyközönségnek: ötödök verseskötete 2006-ban jelent meg.
Miskolcon a Győri kapuban születtem, a Szent Anna templomtól még kicsit kijjebb, Lillafüred felé. Annak ellenére, hogy eszmélésem korszaka a legsötétebb, legborzalmasabb, legrémségesebb Rákosi időszakra esett, életem első 7 évében édesanyámék csodálatos, szép, szeretetteljes, gyönyörűséges gyermekkort varázsoltak körém. Mindketten a Kelet-Bükki Erdőgazdaságnál dolgoztak, és ennek az volt a folyománya, hogy apámmal, sínautóval már kicsi koromban közlekedtem a Garadna völgyében. Csodálatosan szép bükki helyeken fordultam meg: Répáshuta, Bükkszentkereszt, Bükkaranyos, ezek a gyermekkorom csodálatos kis szigetei. Tetejébe édesanyám vitte a pénzt hó elején a szénégető, fakitermelők embereknek, a tüneményes kis bükki falvakba. Nekem az volt a jutalmam, hogy ha jól viselkedtem, vagy jó jegyet vittem, akkor én is mehettem vele. Mihály bácsi, aki 1945 előtt még parádés kocsis volt az uraságnál, pokrócokba bebugyolálva vitt minket lovaskocsival a csodálatos bükki utakon. Hát én ezt imádtam. Elöl ültem Mihály bácsi mellett a bakon, néha átadta a gyeplőt, még az ostort is. Ez egy kisfiúnak óriási élmény. És ezek az emberek eleve szerették azt, aki a pénzt, a fizetést hozta nekik. Anyám meg rendkívül jól kommunikáló, kapcsolattartó asszony volt, Isten nyugosztalja, akit még pénz nélkül is szerettek, engem pedig tejben-vajban fürösztöttek ezek az egyszerű emberek.
Nekem ez nagyon jó tanulmány volt, hiszen rendkívül sok gesztusra, mozgásra, mozdulatra, szóhasználatra, nyelvjárásra emlékszem, ami ugye egy színésznek nem jön rosszul később a figura alkotásnál. Ennek köszönhetem azt is, hogy olyan jó kapcsolatot tudok ma is teremteni: akár professzorral, akár fakitermelő emberrel.
Valahol azt olvastam, hogy a János vitézen és a Toldin nőtt fel. Ennek az a lényege, hogy fantasztikus türelme volt az apámnak hozzám. Filmrendező szeretett volna lenni, de – úgy látszik ezek a gazdasági válságok a családomat akkor, és most sem kímélik – pont a 30-as évek nagy válságakor érettségizett. Pangott minden, és neki, aki tele volt humán érdeklődéssel, humán lélekkel, úgy hozta a sorsa, hogy a Számviteli Főiskolát kellett elvégeznie. Így a ki nem élt humán érdeklődését mind rám testálta. Még nem tudtam írni-olvasni, de már versszakokat idéztem a Toldiból, meg a János vitézből.
A középiskolából egyenes út vitt a Színművészeti Egyetemre? Szándékában egyenes út lett volna, de a gyakorlatban nem, mert három sikertelen nekirugaszkodás után végül csak negyedszerre vettek fel. Pedig mindenki azt hitte rólam a gimnáziumban, hogy ha valakinek egyenes útja lesz az egyetemre, az én leszek, aki remekül szavalt és nagy sikere volt a gimnáziumi évek alatt. Na, ehhez képest a felvételiről háromszor kirúgtak.
Mit csinált ezekben az években? Akkor rettenetes volt, frusztrált lettem attól, hogy nem vettek fel. Ma azonban már tudom, hogy kellett az a három év, amit különböző színházaknál eltöltöttem statisztaként, segédszínészként. Játszottam a nagyon jól prosperáló és rendkívül dinamikus, progresszív színházat csináló Kazimir Károlynál. A Thália Színházban akkor Pesten ilyen darabok mentek, mint Fejes Endre Rozsdatemetője, a Negyedik csigolya, vagy az Ördög és a Jó Isten. Akkor játszotta ott Latinovits a leghíresebb színpadi alakítását, a Cipollát. Mezei Máriával a Diedrot Apácájában egy színpadon voltam. Együtt játszhattam Inke Lászlóval, Dayka Margittal, később pedig Major Tamással. Majd a Nemzeti Színház stúdiójában alapító lehettem többek között ilyen kedves, tényleg nagyszerű színészkollégákkal, mint Bánsági Ildikó, Hámori Ildikó, Martin Márta, Szacsvay László, Andorai Péter. Hirtelen a hasamra ütve ezek a nevek jutnak eszembe: bocsánat azoktól, akiket kihagyok. Akkor volt a Nemzetiben Sinkovits Imre fénykora, és ott nézhettük meg Básti Lajos nagyszerű alakításait. Akkor játszotta Kálmán Gyuri fantasztikusan a Mara halálát, és a Bíborport. Emiatt hatalmas tapasztalatot szereztem már a főiskola előtt, ahová végül negyedszerre bejutottam.
Onnan már egyenes út vezetett a Vígszínházba? Amilyen nehéz volt bekerülnöm a főiskolára, olyan egyenes vonalú volt a diploma megszerzése utána a pályám. Nádasdi Kálmántól átvettem 1972-ben a diplomát és még abban az évben leszerződtetett Várkonyi Zoltán a Vígbe. Ahol megint bekerülhettem egy fantasztikus csapatba. A Vígszínház a top színház volt akkor. Megint csak a hasamra ütök: Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Bulla Elma, Sulyok Mária, Pethes Sándor, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Benkő Gyula és végtelen hosszú sort tudnék még felsorolni. Ezekkel a fantasztikus emberekkel játszhattam egy színpadon, ezektől a művészektől tanulhattam. Nem csak szakmailag, hanem emberileg is.
Soha nem fordult meg a fejében, hogy elég volt, elszerződök egy másik színházba? Nem, nem, nem. Nem mondom azt, hogy ez alatt a 36 év alatt nem voltak gyengébb szezonjaim. De többségében voltak a jó szezonok, azok, amelyekben remek szerepeket kaptam, így soha nem éreztem, hogy mellőzve lennék.
Pályafutása kezdeti éveiben még sorban készültek a tévéjátékok is. Nagyon sokban játszottam. Akkor még csak két csatorna volt a tévében. Este, amikor kinézett az ember például a békásmegyeri lakótelep egyik ablakán, látta azt a lilás, neonos fényt, ami jelezte, hogy mindenütt a tévé ment. És tudtam, hogy az éppen sugárzott tévéfilmben én játszottam a főszerepet: a torkomban dobogott a szívem, hogy 5-6 millió ember engem nézett egyszerre.
Nem csak a színházhoz, hanem a feleségéhez is hűséges volt, hiszen immáron három évtizede együtt élnek.
Böszörményi Géza Madárkák című filmjében ismertem meg Marit, aki akkor a filmgyárban dolgozott. Az volt életem első mozifilmje, lényegében az egyik főszerepet játszottam. Cserhalmi Gyurival mi voltunk a két gazfickó, pesti vagány a filmben, és szegény Schütz Ila, meg a Bánsági Ildikó játszották a két vidéki lányt. Akkor éppen Marinak is volt valakije, meg nekem is. Láttam, hogy nagyon csinos, vörös hajú lány, meg is néztem, meg nagyon kellemes, pajtási viszonyban voltunk. Azután eltelt 4-5-6 év, nem tudom pontosan, és egyszer a Fészek Klubban mondom, ki ez a csinos vörös csaj. Csak hátulról láttam, aztán megfordult. Jaj, örvendeztem, hát én ismerlek! Megöleltük egymást, szia, mi van veled? Kiderült, hogy ő már ott hagyta a filmgyárat. Eredeti szakmája kozmetikus, akkor már egy kozmetikában dolgozott. Rögtön meg is beszéltük, hogy azon a héten eljön és megnéz engem az akkori Vígszínházi előadásomban. Utána elmentünk a Halászbástyára, ott vacsoráztunk, és azóta együtt vagyunk, együtt élünk, együtt vacsorázunk.
Lukács Sándor nem csak színészként, hanem költőként is ismert. Eddig 5 kötete jelent meg. Mikor írta az első versét?
Tulajdonképpen, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor én előbb kezdtem el az írást, mint a színészetet. Az első versemet 9 éves koromban írtam. Majd a középiskolákban kiváló magyar tanáraim voltak, akik inspiráltak: Pápai Sándor Miskolcon, dr. Hajdúk István Pesten, aki maga is költő volt. Majdnem mindenki írt verset az osztályunkban. Csak hát ugye ezt a komoly emberek később kinőtték, én meg, mint a példám is mutatja, nem… NOSZLOPY
|
|
|
|