Nem akartam olyan középszerű lenni, hogy csak simán 2-3 tantárgyból bukok. Nyolc tantárgyból buktattak meg félévkor, de év végére javítottam. Akkor már csak hatból buktam – utalt vissza a küzdelmes középiskolás évekre az ország ma egyik legnépszerűbb színésze, Hajdú István (Steve). A Heti hetes pazar humorú sztárjának a mai napig rémálmai vannak: „Azt álmodom, hogy interjút adok, és közben megcsörren a telefonom. Hívnak, hogy menjek haza, mert le kellene érettségiznem.”

Hortobágyon született. Ez ugye nem egy nagy település…?

Sőt olyan kicsi, hogy az ember nem is tud Hortobágyon születni, csak akkor, ha elkésik a mentő, és kénytelen az édesanya otthon vajúdni. Tulajdonképpen Debrecenben születtem, de a szüleim Hortobágyon éltek.

Honnan kerültek Hortobágyra?

Édesanyám Püspökladányból, édesapám pedig Tiszacsegéről való. Apukám buszvezető volt, anyukám pedig agronómus a Hortobágyi Állami Gazdaságban, ahol azután összejöttek.

A fanyar humor, amit mostanában a Heti hetesben előad, már iskolás korában is jellemezte Hajdú Istvánt?

Igen. Általános és középiskolában is mókamestere voltam az osztálynak. Ez öröklött dolog, apukám is ilyen. A mai napig jókat tudok derülni a történetein.

Színészetet tanult a középiskolában. Ezt már tudatosan választotta?  

Igen. Nyolcadikos koromban az egyik tanárnőm azt mondta, hogy most indul Debrecenben egy drámatagozatos gimnázium, miért nem megyek oda. Felvettek, és ekkor már az amatőr színjátszással megfertőződtem. Nagyon közel állt a lelkemhez. Míg hortobágyi fiú voltam, csak néha-néha jártunk színházba, nem láttam, hogyan működik, és mi a varázsa. A gimnáziumban viszont volt egy kis pódium terem, ott halálosan jól éreztem magam a színpadon.

Esténként pedig már úgy feküdt le, hogy színész leszek?

Kénytelen voltam úgy lefeküdni, mivel az amatőr színjátszás miatt annyira leromlott a tanulmányi átlagom, hogy nem jöhetett más szóba. Minden más rendes egyetemen, vagy főiskolán kemény ponthatárokat kellett elérni. Egyedül a Színművészeti Főiskola volt az, hogy csak te magad számítottál, és akkor vagy felvesznek, vagy nem. Gyakorlatilag minden osztálytársam bukdácsolt a gimnáziumban, mert mi voltunk az első ilyen drámatagozatos osztály, és nem tudtak a tanárok még kezelni minket. Mostanában találkoztam a jelenlegi igazgatóval, aki akkor a történelem tanárom volt, és kérte, hogy ne haragudjak, amiért megbuktattak több tárgyból is. Majd rámutatott maga mellett egy fiatal kis srácra, és mondta, hogy nézd meg! Ő is pont olyan hülye, mint te voltál, mégis mindenből hármasa van. Büszkeséggel tölt el, hogy kitapostam a későbbi Ady Endre gimnazistáknak az „utat”.

Volt évismétlése is?

Igen, volt. Nem akartam olyan középszerű lenni, hogy csak simán 2-3 tantárgyból bukok. Nyolc tantárgyból buktattak meg félévkor, de év végére javítottam. Akkor már csak hatból buktam.

Miből?

Az első nyolcból, illetve hatból. Nem volt kettesem, meg hármasom, csak egyesem, meg ötösöm. Testnevelésből és énekből voltam jó. A klasszikus vicc szerint. „Az apa olvassa a gyerek bizonyítványát: egyes, pofon, egyes, pofon, mindegyik egyes után pofon, ének ötös, pofon. De apa, miért vágtál pofon? Hát az ének ötös lett! – reklamál a gyerek. Mire az apa: Igen, de ennyi egyes után neked még van kedved énekelni?”

Több évfolyamot már nem kellett ismételnie?

Másodszorra egy sokkal gyengébb gimnáziumban, a dolgozók gimnáziumában jártam a második osztályt. Ezt már nekem találták ki, mert csak hétfőn, szerdán, pénteken volt tanítás. Hihetetlen jól éreztem magam, és közben, mint egy vendégművész, ez volt a nagy királyság, visszajárogattam az előző iskolába. A diák színpadon továbbra is felléphettem, és csináltuk az előadásokat. De hiába jártam egy ilyen könnyített gimnáziumba, még így is hihetetlen nehéz volt. A kis ördög mindig ott bujkált bennem, ha pénteken nem megyek, akkor gyakorlatilag csütörtöktől vasárnapig 4 szabad napom lehet, és ha még hétfőn sem megyek, akkor már 6 napom szabad, miközben csupán kettőt kell igazolni. Ami nem okozott gondot, mert amikor elsőben kollégista voltam, egy műszaki rajzoló fiú megtanított, hogyan kell orvosi pecsétet hamisítani, és akkoriban jó fajta indigókat lehetett még kapni.

Elvergődött a negyedikig, és a Színművészeti Főiskolára felvételizett…

A harmadik rostán nem vettek fel, de ezt a dolgozók gimnáziumában senki sem tudta. Hazamentem Debrecenbe és azt mondtam, hogy nincs még eredmény, de valaki már megsúgta, hogy bejutottam. Ettől a középiskolai tanáraim annyira boldogok lettek, hogy átcsúsztattak az érettségin. A mai napig is álmodom olyat, hogy interjút adok, és közben megcsörren a telefonom, hogy menjek haza, mert le kellene érettségiznem.

Az, hogy a pályára ennyire készült, de a felvételi mégsem sikerült, sokkhatásként érte?

Nem, halálosan boldog voltam. Boldogsággal töltött el, hogy valaminek a közelébe jutottam, ott álltam a kapujában, de nem kell még belépni, és ez olyan jó volt.

Arra gondolt, hogy na, majd akkor jövőre?

Hát nem, mert a mai napig sem vagyok olyan előre tervezgetős, hogy majd mi lesz jövőre, most hogyan kellene építeni a karriert, vagy a pályámat. Úgy voltam vele, hogy jaj, de jó. Mégis csak jól hangzik, hogy ezer ember felvételizett, és az első 30 közé jutottam.

Hogyan került Veszprémbe? Miért nem inkább a közeli Debrecenbe ment stúdiósnak a sikertelen felvételi után?

Mert az nem lett volna kihívás. Veszprémbe hívtak, és ott nagyon jól éreztem magam. A stúdióst úgy mondanám, hogy „bio díszletek” voltunk. Olcsóbb, mint megépíteni, vagy kitölteni virágokkal a teret, oda be lehetett állítani bennünket. Statisztaként 3800 forintos fizetést kaptam 1990-ben. Az albérlet 1500 forintba került, a büfészámlám meg úgy 10 ezer körül alakult. Akkor minden hónapban írtam az édesanyámnak, hogy segítsél.

Másodjára már simán ment a felvételi?

Igen. Végre egy olyan oktatási intézménybe kerültem, ahol sikerélményeim lettek. Azzal foglalkozhattam, amit szeretek. A szüleim nem is hitték el. Anyukám az első félévben kérdezte, hogy nincs ott valami bizonyítvány? Mondtam, hogy leckekönyv van anya, de nem nagyon adják ki. Nem tudnád mégis hazahozni kisfiam? Miért anya, nem hiszed el, hogy odajárok? Hát…!?! De anya, ott szoktál a kollégiumban hívni telefonon. Na, azért tőled bármi kitelik! – mondta ő. Később meglátogatott, és már elhitte…

Büszkék voltak? Mikor látták Önt először színházban?

A főiskolai vizsgaelőadáson. Megnéztek, és annyira tetszett édesanyámnak, hogy fel is hozta a falubelieket két busszal utána Pestre. Mindig jó, ha a falubeliek feljönnek és megnéznek. A Vígszínházban például volt egyszer egy Össztánc című előadásom, és az előadás végén a nézőtérről hívtunk fel nézőket, hogy együtt táncoljunk. Én megláttam egy volt gimnáziumi osztálytársamat, Magosi Editkét – aki azóta már ott tanít az Ady Endre Gimnáziumban –, és gondoltam, hogy őt kérem fel. Táncoltunk, és közben mondta, hogy eljöttek az iskolából néhányan. Nekem volt mondjuk akkor a legnagyobb sikerem. Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza kibuktak, hogy mi történhetett. Bármit csinálhattam, őrjöngés, ováció következett, ők meg hiába dolgoztak. Ez volt a titok: kilencszázan jöttek fel aznap este a debreceni iskolából miattam…

Műtermi fotók és Vacsoracsata fotó: RTL Klub/Bársony Bence